Sziasztok, Kármen a nevem. Igen, már hallottatok rólam és pónitársaimról. Amikor megszülettem, anyu sok tejet adott, bár vágyództam el a sötétből. Időnként bejöttek hozzám, egy lány, és a barátnője, de nem tudtam hogy hívják őket. A lány megértett, de sosem engedett ki. Anyu is kezdte unni, és ekkor végre elérkezett a nagy nap! Kivezettek a karámba, kötőféket adtak rám. Imádtam! Már 2 másik póni is ott volt, anyu mutatott be Gusztinak és Ékesnek, akik nagyon jó barátok voltak. Ezután ugráltam és vágtattam, a szabadságomat kiélvezve. Úgyanúgy mnt a sötétben, itt is hoztak szénát, de nekem ebből már muszáj volt ennem, mert anya nem engedett a tejéhez. Ettől függetlenül mindig körülötte ténferegtem. A széna borzalmas volt. Lehet, hogy azért, mert nem szoktam hozzá, hiszen a többiek mind élvezték. Nekem jobban tetszett a tej, de a szénát is elviseltem. Sokszor jött a lány, Jázi is. Ő adott nekem először zöldet, mert kint nem volt. Azután tudtam, hogy ez a kedvencem! Mintha arra lennék teremtve, hogy frissebbnél frissebb zöldet egyek! Nagyon el is szomorodtam, amikor a zöld fehérré változott, és többé nem ízlett nekem. Anyut is ekkortájt vitték el tőlem, ezért is szomorú voltam. Gusztival a sötétbe kerültünk, és ő megtanított mindenfélét. Főleg a harapást, de ezt a szokást hamar elejtettem, mert ha megharaptam Jázit játékból, ő mérges lett, és orron csapott. Nekem nem fájt, de tudtam, hogy így nem leszünk jóban, márpedig az kellett nekem! Már amikor kiengedtek minket, néha hosszú karámba kerültünk, örömömre, mert ott sok volt a zöld. Anyu is velünk volt, de Gusti nevelt engem fel! Ő hozzá több kötelékem volt ekkorra. Hamar egyéves leszek, akkor is fogunk találkozni, mondja Guszti, hiszen valamiféle betörést ígérget. De higgyétek el, nincs kedvem betörni a sötét ajtaját! Nem fogok csalódást okozni!